Az EU ratifikálja a mezőgazdasági megállapodást Franciaország és Lengyelország ellenére

A kulcsfontosságú volt szerdán Olaszország álláspontjának elmozdulása (amely korábban hosszú ideig fenyegetett azzal, hogy ellenezni fogja) és az új pénzügyi engedmények, amelyeket Brüsszel az ellenálló európai gazdáknak tett. Ez meghiúsította a francia-lengyel törekvéseket az európai döntéshozatali folyamat blokkolására.

Az EU felgyorsította a szabadkereskedelmi megállapodás lezárását a Mercosur országokkal: Brazíliával, Argentínával, Paraguay-jal és Uruguay-jal. Több mint 25 év tárgyalás után a megállapodás ismét az asztalon van egy döntő héten. Ez egyike lenne a világ legnagyobb szabadkereskedelmi megállapodásainak, több évtizedes tárgyalás és politikai küzdelmek után.

Szerdán egy rendkívüli mezőgazdasági megbeszélésen központi téma volt Ursula von der Leyen bizottsági elnök javaslata, miszerint az agrárszektor 2028-ban korábban hozzáférhetne egy mintegy 45 milliárd eurós kárenyhítő alaphoz. Ez az összeg egy válságalapból származik (amely meghaladja a 80 milliárd eurót), amelyet Von der Leyen a következő EU-hosszútávú költségvetésben (2028–2035) kíván megjeleníteni. Ez az összeg tehát nem új, hanem korábban és célzottabban válik elérhetővé, mint ahogyan azt eredetileg tervezték.

Különösen Franciaország tiltakozott hevesen az elmúlt években. A tekintélyes francia lap, a Le Monde egy kíméletlen kommentárban vázolja, hogy Macron elnök hogyan került emiatt kivételes helyzetbe az EU-n belül.

A lap szerint Macron túl hosszú ideig hagyta, hogy a francia mezőgazdaságpolitikát elégedetlen és tiltakozó francia gazdák befolyásolják. Ennek következtében Franciaország diplomáciailag elszigetelődött éppen akkor, amikor az EU-n belüli döntéseket meg kellett hozni.

A Le Monde hangsúlyozza, hogy Franciaország, intenzív erőfeszítések ellenére sem tudott Lengyellel együtt blokkoló kisebbséget alakítani. Emiatt elveszett egy fontos befolyásoló eszköz, és a francia stratégia nyomás alá került. Ugyanez érvényes Lengyelország helyzetére is, ahol nemzeti agrárügyek érvei szerepeltek az EU-szintű mezőgazdasági döntéseknél.

Ebben a szakaszban Olaszország kulcsszerepet játszott. Amíg Róma korábban habozott, végül az európai kereskedelmi érdek döntőnek bizonyult. Ez megfordította az erőviszonyokat a megállapodás körül.