A brit Liberális Demokraták (LibDems) számára a holnapi parlamenti választás több szempontból is meghatározó: vajon ismét a két „nagy” párt szorításában maradnak-e, vagy előretörnek a kormányzati központ felé? Mindkét esetben a LibDems számára ez valamilyen ismétlés lesz: már korábban is nehéz helyzetben voltak, és már részei voltak egy szokatlan brit koalíciós kabinetnek.
A pártvezető, Jo Swanson szerdán délután egy londoni pártgyűlésen egyrészt elégedettségét fejezte ki, hogy a LibDems nyerni látszanak, de talán nem eléggé. Fél azoktól a felmérésektől, amelyek előrejelzik, hogy Boris Johnson mégis többséget szerez. Swanson és kampánycsapata szerint ez egyáltalán nem biztos.
Bár a Konzervatívok a parlamenti helyek tekintetében tizennégy fős többségre állnak, Swanson elmondta, hogy „ez az egyéni választókerületi rendszerben semmit sem jelent”. Wimbledon Broadway-jén, egy LMBTQ színházban néhány tucat pártaktivistának beszélt arról, hogy gyakran előfordul, hogy egy párt egyetlen helyet veszít vagy nyer csupán két-három szavazat különbséggel.
Riporterek, fotósok és operatőrök közé zárva a liberális Swansonnak természetesen át kellett kelnie a híres Broadway szivárványos gyalogátkelőjén, majd beszédet mondott az ismert CYMK színházban. Profi módon reagált élőben az ITV egyórás híradójában a legfrissebb közvélemény-kutatásokra, és újra figyelmeztette a brit választókat az új Boris Johnson „romboló-kormány” veszélyeire.
A LibDems igyekezett valódi választássá tenni ezt az általános voksolást, nem csupán egy álcázott népszavazássá May és Johnson Brexit-terveiről. Ebben világosan és tömören fogalmaznak: az egész ügyet le kell állítani és vissza kell vonni. A LibDems ezért egy átfogó és jól kidolgozott „függő jövő” választási programot készítettek. Ezzel főleg a fiatalabb, harminc év alatti generációra tesznek fogadást, akik 2016-ban „elmulasztották”, hogy az európai uniós tagság mellett szavazzanak a Brexit-népszavazáson.
Bár Jo Swanson elsősorban előre szeretne tekinteni, sok brit választó inkább a múltra fókuszál. Még mindig neheztelnek a LibDems-re amiatt, hogy Nick Clegg akkori pártvezetésével koalícióra léptek a Konzervatívokkal, és így segítettek hatalomra David Cameron és Boris Johnson konzervatív „ezüstkanalas generációját”. Minderre a kisebbik pártként rá kellett járulniuk komoly megszorításokhoz a szociális rendszerekben, az állami szolgáltatások privatizációjához és a közszolgáltatások megnyirbálásához. És mint a csattanó, 2016-ban ők is népszerűsítették a Brexit-népszavazást mint egyfajta demokratikus megújulást – így mondják ma kiábrándult britek.
Ehhez jön, hogy a LibDems nem könnyítette meg a józanul gondolkodók helyzetét sem: míg 2016-ban még egyértelműen támogatták a népszavazást, most teljesen ellenzik a második népszavazást. „Nem vesznek minket komolyan” – mondják a pubokban ülő választók. „Láttuk, mi lett az akarat népéből” – mondja Swanson. Egy modern párt vezetőjeként minden előnye megvan: nő, jól képzett, kulturáltan beszél, megbízhatóan néz ki, jól artikulál és jól vitázik. Mégis sok Konzervatív és Munkáspárti nem tekinti őt a racionális középnek.
Néhány héttel ezelőtt egy tévés interjúban egy hibát vétett, amit azóta sem felejtenek neki: világossá tette, hogy ő és a LibDems semmiképpen sem működnek együtt abban, hogy az utált Boris Johnson újra miniszterelnök legyen, vagy hogy a szintén utált Jeremy Corbyn legyen az. Egy mondatban azt is egyértelművé tette, hogy maga miniszterelnök akar lenni. Ezt a „nagyotmondást” mint „a harmadik párt lánya” sok kommentátor azóta is felrója neki.
A LibDems sorsa attól függ, hogy elég sok Konzervatív és Munkáspárti szavazó értelmes, vagy inkább érzelmi választ hoz-e. A pro-európai, modern Tory és Munkáspárti szavazók előtt ott áll a választás a szavazófülkében: ragaszkodnak saját Brexit-pártájukhoz (ez a saját politikai közösségre leadott szavazat, de a brit gazdaság kárára), vagy támogatják a LibDems-t (ez ugyan a saját politikai közösségük kárára történik, de a brit nép javára).