Egyik oldalon egy széles országcsoport állt, amely ambiciózus egyezményt akar, a másikon pedig egy kisebb csoport, amely olaj- és műanyaggyártó országokból áll. Az első csoport a műanyaggyártás visszaszorítását és szigorú szabályokat sürget a káros vegyi anyagok hozzáadására vonatkozóan. A második csoport ellenzi a termelési korlátokat, és inkább a hulladékgazdálkodásra, jobb csomagolásra, újrahasználatra és újrahasznosításra helyezi a hangsúlyt.
A döntéshozatalt is bírálatok érték. Az ajánlások, amelyek szerint elháríthatatlan ellentétek esetén szavazni lehetne, ütköztek azzal az igénnyel, hogy a döntéseket kizárólag konszenzussal lehessen hozni. Ez az eljárási szakadék hozzájárult a tárgyalások megakadásához, a hosszan tartó informális egyeztetések ellenére is.
Az Európai Unió részéről csalódottság hallatszott. Az EU magasabb elvárásokat támasztott, és hangsúlyozta, hogy a munka folytatódnia kell egy kötelező érvényű megállapodás irányában, amely jobban védi az egészséget és a környezetet.
Sok ország és környezetvédelmi szervezet lehangoltan reagált az eredményre. Elvesztegetett lehetőségként beszéltek róla, rámutatva a folyamatosan növekvő műanyagszennyezés sürgősségére, és vezetői fellépést sürgettek. A szervezetek ambiciózus országokra biztatták, hogy szigorúbban lépjenek fel és ne csökkentsék az elvárásokat, különösen mert a korábbi körök már kevés kézzelfogható eredményt hoztak.
A patthelyzet korábbi kudarcokra épül. Az előző tárgyalási forduló, amely tavaly Dél-Koreában zajlott, szintén megállapodás nélkül ért véget. Ez a minta táplálja a félelmet, hogy ENSZ-beli irányváltás nélkül a folyamat ott marad, hogy egyszerre kívánja csökkenteni az új termelést és javítani a hulladékgyűjtést és feldolgozást.